Hírek

Helen Mirren

Nehéz idők járnak az előadóművészetekre, sok művész, műszaki dolgozó, szakember, férfi és nő küzd egy olyan szakmában, amely már eleve bizonytalanságban létezett...

[tovább...]

ITI Magyar Központja

 

PRESS RELEASE – 13 November 2020

more...

 

A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) kezdeményezéseként a Színházi Világnapot minden év március 27-én ünnepeljük. Jelenleg az egész világot sújtó koronavírus-járvány miatt küzdelmes napokat élünk. Így a Színházi Világnapi üzenetnek még nagyobb a jelentősége. A magyar hagyományok szerint ezen a napon az előadások előtt elhangzik az üzenet. Erre most nincs lehetőség, ezért kértük meg Jordán Tamást, a Nemzet Színészét, hogy olvassa fel Shahid Nadeem pakisztáni drámaíró üzenetét.

ITI Magyar Központja

 

Kerekasztal-beszélgetés a kortárs színdarabok külföldi népszerűsítéséről az Észt Hét kapcsán

Azt talán gyakorlati jártasságunk mértékétől függetlenül érezzük, hogy a fordítás nem egyszerűen szavak és mondatok megfeleltetéséről szól. De pontosan miről is? És hogyan módosul mindez a színház vonatkozásában, amikor drámafordításról beszélünk? Siret Campbell észt drámaíró Beatrice című darabjában valós és virtuális határaira rákérdezve azt feszegeti, mitől is ember az ember. Az olvasó virtuális kalauza Mootchi, aki a szereplőknek digitális eszközeik segítségével szinte a fejében szólal meg. Utánanézve valószínűsítem, hogy a szerző a számítógépes szórakoztatás egyik korai kísérleteként megjelenő virtuális figuráról nevezte el karakterét. Csakhogy a József Attila Színház színészeinek szájából ez a legnagyobb természetességgel kimondott Mucsivá válik – én pedig nézőként nem tudok nem rögtön arra az interneten mémként terjedő videóra gondolni, amelynek alkotói egy robot ügyes, de emberi mértékkel mégiscsak bájosan esetlen manővereit szinkronizálták Mucsi Zoltán színészünk híres-hírhedt káromkodásimpróival. Ráadásul az asszociáció témájában sincs messze az eredeti mű problémafelvetésétől, hiszen a mozgásával groteszkül az emberi és a mechanikai határán billegő gép semmitől sem válna olyan emberivé, mint éppen ettől a virtuózan cifra káromkodástól.

Hogy ez az apróság mennyire nem mellékes, az akkor válik világossá, amikor a Guelmino Sándor rendezésében eleve az abszurd és a drámai között egyensúlyozó mű innetől határozottan ironikus felhangot kap számomra, és a fel-felbukkanó drámai elemek és játékmód menthetetlenül melodramatikus szinezetet nyernek. Ez persze különösen könnyedén megtörténik egy felolvasószínházi előadás esetében, ahol maga az olvasás, a részleges szcenírozás és a színészek távolsága a szereptől mind-mind a stilizáció, az absztrakció irányába mutatnak, amelyből viszont lényegesen könnyebben szólal meg az abszurd, mint a tragikum. És ezzel rögtön bele is ütközünk a kérdésbe: mi a drámafordítás? A megjelenő, illetve a rendezőnek átadott szöveg (ahol talán ebben az esetben az eredeti írásmóddal szerepelt Mootchi), vagy a színpadon elhangzó szavak és mondatok? Kiélezettebben: létezik-e addig a dráma mint fordítás, amíg nem kerül bemutatásra? Mert ettől függ az is, hogy a fordító kinek fordít: a potenciális nézőknek, vagy a dramaturgnak és a rendezőnek, akik aztán interpretációjukkal „továbbfordítják” a művet.

A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Központja elnökének, Lakos Annának a szervezésében és az Észt Hét keretében megvalósuló két esemény, a felolvasószínház és a Magvető kávézóban rendezett másnapi kerekasztal-beszélgetés a drámafordítás kérdésköre köré szerveződve éppen ezért szoros egységet képezett. A József Attila Színházban magyarul bemutatott két kortárs észt színdarab számos kérdést felvetett, de nem annyira a kettőt összekötő virtualitás és valóság témában, mint inkább a fordítás filozófiájára és gyakorlatára nézve. Ugyanis a kortárs észt drámára kiváncsi magyar nézőt ugyanannyira meglephette ez a színdarabokban felvetett virtuális-reális dimenzió, mint amennyire a nyelveken és kultúrákon áítvelő, korunkra jellemző általánost kereső észt válogatókat megnyugtathatta. Ahogy Siret Campbell maga fogalmazott a másnapi beszélgetésen: Miért is játszana például egy lengyel színház darabot arról, hogy milyen ma észtnek lenni?

Pedig a másik bemutatott dráma, Martin Algus Valami igazijának kettős monológját hallgatva ugyanazon gondolkoztam, ami már a Beatrice közben felmerült bennem: mi az a kötődési pont a fordulatos történetben és az alaptémában (amely interpretációtól függően éppenúgy lehet felszínes és publicisztikus, mint, ahogy a színlap írja, filozofikus), amelyhez akár mint jellegzetesen észthez, akár mint jellegzetesen hazaihoz, kapcsolódhatnék. A dolog iróniája, hogy ahhoz, hogy valami igazit találjunk, talán már a kortárs „észtség”, „magyarság”, „lengyelség” vagy épp „franciaság” is túlságosan elvont és általános fogalmak – de a színház híres „itt és mostjához” valamilyen itt és valamilyen most mégiscsak szükséges. Szabó Attila színháztörténész, a PIM-Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatóhelyettese a beszélgetés moderátoraként úgy teszi föl ezt a kérdést, hogy vajon mennyi helyit tudunk tolerálni. Ahogy megjegyzi, ez egyre érdekesebb kérdés, és a drámák importjának és exportjának helyzetét vizsgálva éppúgy megkerülhetetlen, mint a színház egészét tekintve: a válogatók az univerzálisat vagy éppen a sepcifikusat keressék?   

A kerekasztal résztvevői között megoszlanak e tekintetben a vélemények, Siret Cambell álláspontjával szemben Laurent Muhleisen francia műfordító, a Maison Antoine Vitez Nemzetközi Drámafordító Központ művészeti igazgatója szerint bizonyos értelemben minél helyibb vagy, annál univerzálisabb tudsz lenni. Az általános megszólaltatásához nemcsak azzal kell tisztában lenned, hogy mi importálható és mi nem, mi az, ami idegen marad, és mit hagyhatsz úgy, ahogy van, de időnként azt is érdemes megnézni, hogy az eredeti szövegben pontosan milyen szó állt egy-egy lényeges helyen, ez adott kontextusban mit jelentett, és, kitágítva a kérdést: milyen a szóban forgó drámaíró stílusa. Ehhez nem árt, ha a fordító ott van az olvasópróbán, csakhogy ami Franciországban természetes, mert az előadásoknak nincsen dramaturgja, az máshol már a szerepek keveredésével, konfliktusokkal járhatna. Ezek tehát gyakorlati kérdések is, miközben a fordítás nemcsak nyelvi, de kulturális, és – tágan értelmezve – politikai kérdés. Ahogy a lengyelből fordító, kettős anyanyelvű Pászt Patrícia műfordító, a Krakkói Magyar Centrum igazgatója kiemeli, egy jó drámafordításhoz mindkét kultúrát, és azon belül is mindkét színházi kultúrát ismerni kell, az adott közegre jellemző mentalitással: a tíz legjobb kortárs lengyel dráma korántsem biztos, hogy a tíz legjobb kortárs lengyelből magyarra fordított dráma is lesz – ez két külön kategória. Arról nem is beszélve, hogy – ahogy azt Laurent Muhleisen megjegyzi – egy színdarab mégiscsak az előadásban, a színészek játékmódjának és a szöveg nyelvezetének találkozásában és kölcsönhatásában teljesedik ki: a fordítást részben a színészek végzik el. Ha viszont a „megvalósulás”, a létrejött előadás felől nézzük a kérdést, akkor alapvető fontosságúvá válik a népszerűsítés mozzanata. Ahogy Pászt Patrícia fogalmaz: ahhoz, hogy egy drámafordítás sikeres legyen, lényegében mindent meg kell szervezned köré a partnerek keresésétől a szerkesztők és dramaturgok megszólításán át az irodalmi találkozókig. Ezek nélkül aligha fog önmagában egy új dráma bárkit is érdekelni, különösen ha valaki, mint ő, kizárólag 1989 utáni alkotókat kezd fordítani, akiket a célországban senki sem ismer. Az underground lényegét tekintve nem csillogó-villogó, éppen ettől friss, fiatal – és ismeretlen, mondja ugyanerről Laurent Muhleisen.

Abban mindenki egyetért, hogy a külföldi drámák importja jobban működik, mint a hazai drámák exportja – ebben ezek szerint a képviselt országok között nincs különbség. Abban is hasonlít a helyzet, hogy a drámaírókat és a drámafordítókat nem egyetemi keretek között képzik. De míg Siret Campbell és Orbán Eszter dramaturg, a Dramaturg Céh elnökségi tagja azon az állásponton vannak, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen lenne az állami, intézményesült keret, Laurent Muhleisen inkább a workshopokat és informális kurzusokat, ösztöndíjprogramokat tartja megfelelőnek. Mint mondja, a legfontosabb feladatnak Franciaországban jelenleg az tűnik, hogy a többnyire az irodalom felől érkező fiatalok érdeklődését a színház felé fordítsák: menjenek, nézzenek előadásokat, mert a színház izgalmas! Ehhez pedig legcélravezetőbbnek a színházi alkotókkal kialakított kapcsolatok bizonyulnak, például drámaírók meghívása az órákra. A színház sajátos műfaj, a szövegeknek zeneisége, ritmusa van, az élőbeszéd jellegénél fogva megkövetel egy bizonyos egyszerűséget, könnyen érthetőséget, hiszen a néző nem lapozhat vissza az előadásban, ha valamit nem ért meg elsőre.

A gyakorlat szempontjából Orbán Eszter is a szakmán belüli élő kapcsolatokat emeli ki: egy-egy színház vagy alkotó általában tudja, hogy mely nyelv, illetve ország drámairodalma kapcsán kit érdemes megkeresni – megvannak az ismert fordítók. Az import-export kérdés kapcsán Török Tamara műfordító, a Katona József Színház dramaturgja is az európai dramaturgok közötti személyes kapcsolatokat tartja elsődleges csatornának: a kollégák rendszeresen ajánlanak egymásnak drámákat. Laurent Muhleisen az intézményesítés lehetőségére példaként a náluk működő adatbázist hozza fel, ahol többezer, különböző nyelvekből fordított dráma kereshető cím, alkotó, szereplők száma és neme, illetve téma szerint szinopszissal és rövid részlettel. Török Tamara kérdésére pedig, hogy vajon miért választana egy francia alkotó két-háromezer mű közül éppen egy magyar, egy észt vagy egy lengyel drámát, frappáns-franciás magától értetődőséggel válaszolja, hogy hát például szerelemből! És bár Laurent Muhleisen azért ennél bővebben is kifejti, hogyan működnek meglátása szerint a kapcsolati hálók és mekkora szerepük van a választásban a sikeres előadások fesztiválrészvételének, nemzetközi utaztatásának, ez a beszámoló itt ér véget – mert humor ide vagy oda, alighanem leginkább valami ilyesmi mozgatja ezt a szakmát.

Centralizált vagy decentralizált? Megfigyelt vagy figyelmen kívül hagyott társulatok? Két ország két teljesen különböző színházi finanszírozási rendszerrel.

Moderátor: Szabó Attila, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója

Észtország: Katre Väli

Az Észt Kulturális Minisztérium tanácsadója, több színházi projekt vezetője az Észt Színházi Ügynökségnél. A Tartu Egyetemen végzett színház szakon, amely Észtország legfontosabb színházi egyeteme és MA-t szerzett kulturális szemiotika szakon. Három éve dolgozik a Kulturális Minisztériumban.

Az Észt Színházi Ügynökség partnerként működik együtt a Minisztériummal nemzetközi projektekben, statisztikákat készít, az észt dráma népszerűsítésével foglalkozik, drámaversenyeket rendez és jogdíjas ügyekkel is foglalkozik. Az észt színházak ugyanis egy központosított rendszeren belül járhatnak csak el a jogdíjak ügyében. Így a Színházi Ügynökség ezt a feladatot is ellátja, tehát szoros együttműködés van a Minisztérium és az Ügynökség között a színházi terepet illetően.

Észtország benne van az európai kultúrafogyasztók top 5-jében

Észtország egy kultúraszerető nemzet, a lakossága nagyjából 1,3 millió, nagyjából 1 millió észt anyanyelvű beszélővel és 300 ezer orosz anyanyelvű lakossal. Évente körülbelül 1,1 millió színházlátogatásról beszélhetünk. Ugyanakkor, 3,5 múzeumlátogatásról, amely ugyanúgy egy nagyon virágzó terület, illetve nagyjából 2 millió koncertlátogatásról és 4 millió könyvpéldány kiadásáról. A statisztikák az Észt Színházi Ügynökség segítségével készültek.

A Kulturális Minisztérium tevékenységei

A Kulturális Minisztérium Észtország legkisebb minisztériuma. Itt található a Művészeti Osztály, ezen belül van az Előadóművészeti és Színházi Osztály. Ez egyemberes szervezet és Katre Vali a vezetője. A Kulturális Minisztériumhoz tartozik még a kulturális örökséggel foglalkozó osztály (ezen belül a múzeumok, az örökség megőrzése, könyvtárak és a népművészet), majd a kulturális sokszínűségért felelős osztály, ami az integritással foglalkozik és különböző programokat szervez az Észtországban élő nemzetiségek számára. A sport is a Kulturális Minisztérium része.

A színházi tevékenység a legjobban finanszírozott terület a zene mellett és nagyjából 15%-át kapja meg az állami költségvetésnek (a Kulturális Minisztérium költségvetéséből). Ez annak köszönhető, hogy Észtországban sok államilag támogatott nagy színház található és az állam fizeti az összes dolgozó bérét, amelyet az utóbbi években a Minisztérium 700 euróról 1300 euróra emelt, amely jelentős mértékű emelésnek számít. A jelenlegi kultúrminiszter szociáldemokrata háttérrel rendelkezik, de közelegnek a választások, ahol egy konzervatív párt népszerűsége rohamosan nő, amely párt elképzelései a kulturális rendszerről nagyban különböznek a jelenlegitől.

A színházak rendszere Észtországban

Észtországnak nemzeti intézménye a Nemzeti Opera, amelyre külön törvény vonatkozik, azaz egy tejesen külön rendszerben működik, ilyen még a Nemzeti Műsorszolgáltatás és még pár nemzeti intézmény, amely ilyen értelemben autonóm szervezetként működik.

A Finanszírozási Rendszerhez összesen hét színház tartozik, négy vidéki, három fővárosi. Ezek között van gyerekszínház, de van egy hatalmas drámai színház, de vannak olyan színházak, így például Tartuban, amelyek három műfajt is műsorra vesznek, így operát és operetteket is, amelyet ezáltal nem csak a Nemzeti Opera birtokol. Ennek következtében nagyon jó a színházi „lefedettség” és a vidéki megközelíthetőség Észtországban. A vidéki, regionális színházi élet kiemelten fontos Észtországban.

A lakosságról: Tallinn-ban 400.000 ember él, Tartuban 100.000, a többi vidéki városnak pedig 30.000 körül van a lakossága, így a hét állami színház fenntartása kihívást jelent mind magának a színháznak, mind az államnak. Ezen felül csak két önkormányzati kézben lévő színház van, egy Tallinn-ban és az egyik a legnagyobb szigeten, Saaremaán, hogy a szigeten élők is részesülhessenek színházi élményben a környékükön. Ugyanakkor, Észtországban virágzik a magánszínházak (nálunk inkább: független színházak) világa, amely nagyon sokszínű. Vannak repertoár színházak, turnézó színházak. Ezek közül vannak nemzetközi szemléletűek és vannak olyanok, akik gyerekszínházra fókuszálnak. Ami Észtországban nagyon nincs, az a cirkusz. Bár vannak Finnországban végzett szakemberek, ez a műfaj az országban sosem intézményesült igazán.

Prioritások és finanszírozási szempontok

Nagyon fontos a változatosság a színházi repertoárban, így az államilag finanszírozott színházak kínálatában lenni kell legalább egy olyan darabnak, amely a fiataloknak szól, egy klasszikusnak, egy alternatívabb produkciónak és egy olyan műnek, amely az idősebb generáció ízlését hivatott kielégíteni. Körülbelül 10 darab kerül bemutatásra az év során és ezeket kell változatosan elosztani, a különböző rétegek ízlésének megfelelően.

A vidéki megközelíthetőség a másik fontos szempont. Észtországban van egy „Színházat a vidéknek” mozgalom, amely a kisebb színházakat támogatja és azt, hogy a produkciók a vidéki városokból a még kisebb településeke is eljussanak. Ennek egy olyan alosztálya is van, amelynek a jeligéje: „Gyerekeket a színházba!” A program osztálykirándulásokat, színházi látogatásokat támogatja a kis városokból a fővárosba vagy egyéb nagy észtországi színházakba.

A Minisztérium a finanszírozás megítélésekor különböző kritériumokat alkalmaz. A bizottság minisztériumi tagokból és színházi szakértőkből áll és sok vita övezi döntéseiket. Megnézik a „művészi színvonalat”, amely egy nagyon nehezen mérhető szempont. A bizottság a vidéki lefedettséget is figyelembe veszi, hogy mennyire turnézik egy társulat, mennyire nagy hatása van a színházi terepen, mennyire reálisak az elképzeléseik és vannak-e olyan további programok a terveikben, amelyek a fiatalokat, az oktatást, más színházakkal való együttműködést céloznak meg.

A nemzetköziség is nagyon fontos. Van kifejezetten egy olyan program, amely az észtországi nemzetközi színházi fesztivált támogatja és a más országokkal való együttműködést. Az észt drámaírás is kiemelt szempont és egy nagyon nehéz terep, hiszen az észt drámaírók nem rendelkeznek olyan ismertséggel, mint például az angolok, a svédek. De szeretnék elérni legalább Észtországban azt, hogy több észt dráma kerüljön a színpadra. Ezért drámaíró versenyeket is rendeznek és kiemelten fontos a drámaírói képzés.

A finanszírozási rendszer

Az úgynevezett alaptámogatást a kulturális miniszter ítéli oda. Ennek megpályázásához szükséges beadni a repertoár tervet, a költségvetési tervet, a nézői számra vonatkozó becsléseket és az intézményre vonatkozó fejlesztési tervet, amelyet minden negyedik évben újítanak meg. Az alaptámogatásban a szektor teljes támogatást kap, a színházi dolgozók teljes bérét (ez körülbelül 1300 ember jelent táncosokkal és a zenekarokkal) és a színházi épület fenntartási költségeit is az állam fizeti.

Emellett működik egy Kulturális Javadalmazásnak nevezett finanszírozási rendszer, amelyet évente négyszer pályázhatnak meg. Ezen belül találhatóak speciális egységek, mint a színházi tanács. A Kulturális Javadalmazás költségvetése körülbelül 1, 8 millió évente és fő célja a változatos színházi projektek támogatása, a színészek külföldi képzésének és más, színházi képzések finanszírozása. Az Észt támogatási rendszer így nagyon kiegyensúlyozott, aki ugyanis nem kapja meg az alaptámogatást, és „magányos farkasként” szeretne dolgozni, még mindig kaphat támogatást a kulturális megerősítéstől.

Ami kifejezetten jellemző Észtországra az az, hogy a helyi önkormányzatok nem igazán adnak ki támogatásokat, így a színházi szektor nagyon államcentrikus és központosított. Az önkormányzatok csak kisebb eseményeket és egy-két amatőr színházat finanszíroznak.

Egy kisebb program a szerencsejáték adóból származik (mint ahogy minden kulturális támogatás Észtországból az alkohol és szerencsejáték adóból jön, így gyakran mondják a kulturális szektorban, hogy „Egészségetekre!”) Ez a program vidéki eseményeket támogat kigyerekek vagy fiatalok számára. Emellett léteznek még az EU-s pályázati pénzek, illetve egyéb nemzetközi közreműködések.

Finanszírozási problémák és számok

Az elsődleges probléma az az, hogy a finanszírozás államilag központosított, így a helyi önkormányzatok csak az amatőr színházat és kisebb iskolai színházi projekteket finanszíroznak. A támogatásban részesülő színházaknak kötelező Észtországban adatokat szolgáltatni működésükről, így az észt minisztériumnak gazdag statisztikája van a színházak látogatásáról. Ezen számok alapján nagy növekedés mutatható ki az előadások és a bemutatók terén (évente 204) és a színházi látogatások terén (1,2 millió 2017-ben / 1 millió volt 2011-ben). Az átlagos jegyár 11 euró áfa nélkül, de az opera jegyek 40 euró körül mozognak és egy átlagos jegy 16-17 euró. A teljes jegybevétel évente körülbelül 11 millió euró.

2017 egy kivételes év, mert négy alaptámogatásban részesülő színházban is nagy befektetések voltak. A statisztikákon kívül egy felmérést is készítenek az országszintű színházlátogatásról, amelyben különböző kérdéseket tesznek fel a közönségnek, így például azt, hogy milyen gyakran vagy miért járnak színházba, moziba és milyen könnyen férnek hozzá a kulturális szórakozási lehetőségekhez. Ugyanakkor, a privát (független) szektorban is készítenek felméréseket a működésükről, hiszen ők is nagy részét teszik ki a színházi terepnek Észtországban. Egy legutóbbi felmérés a színházlátogatók korára is vonatkozik, de ez a fajta felmérés nem rendszeres. Ebben a kérdőíven a színházlátogatás okánál sokan azt jelölték meg, hogy „valaki magával hívott”, azaz sokszor csak kísérőként döntünk úgy, hogy színházba megyünk.

A statisztikák elérhetőek itt statistika.teater.ee.

Törvényi változások

Észtországban rendelet szabályozza a színházi működést, melynek neve Előadóművészeti Ügynökségi Rendelet. Ez a film és a zene világára nem vonatkozik, ott nincs rendeleti szabályozás. Sokan azt gondolják, hogy ez az oka a működő finanszírozásnak. A rendeletben foglaltak azonban sokat változnak és a legfontosabb kérdések közé tartozik ilyenkor az egyenlőség a privát és az állami szektor között.

Azt is nagyon nehéz meghatározni, hogy mit is nevezzünk pontosan előadóművészetnek (lehet az opera, egy monodráma, stb., mindennek bele kell férnie). A munkaviszonyok szabályozása is nehézségeket okoz (valójában kit nevezünk színházi dolgozónak). Ugyanakkor az is nagy kérdés, hogy milyen hosszú időszakra szóljon a finanszírozás, a színházak azt szeretnék, ha természetesen ez egy minél hosszabb időszakot foglalna magába. A Kulturális Alaptámogatás és a Kulturális Megerősítés közötti kapcsolat megállapítása is nehéz kérdés a többszörös támogatás elkerülése érdekében. És nem utolsó sorban az, hogy sosincs elég pénz.

Írország: Joshua Edelman

Drámát és kortárs előadóművészetet tanít a Manchester Metropolitan egyetemen, kutatásai leginkább a színház társadalmi vonatkozásaira fókuszálnak, a politika és a vallás szerepére a színházban, társalapítója az IFTR-nek, társszerzője a Színházi autonómia problémái c. könyvnek és társszerzője a Performing Religion in Public c. könyvnek és alapító szerkesztője a Performance, Religion and Spirituality c. folyóiratnak, cikkei több neves folyóiratban jelentek meg, doktori disszertációját pedig az ír színházi rendszerről írta.

Írországról és az ír színházi finanszírozásról az évek során

Írország egy kis ország, fele akkora, mint Magyarország, ahol egy feszültség van a főváros, Dublin és az ország többi része között. Kulturális támogatásaik a GDP 0,2% részét teszik ki, míg hasonlításképp Észtországnak 1,0%, Magyarországnak 0,8%. Írországot kulturális Mekkának tartják Európában, azonban nagyon szerényen támogatott, az ír művészek gyakran külföldre mennek és ott válnak híressé, mondhatni a művészek Írország top exportcikkei között vannak.

Van egy állami szervezet, ami a színházi finanszírozással foglalkozik, a Művészeti Tanács, ami törvény által biztosított, de van valamennyi jogi autonómiája (a miniszter nem tudja megmondani nekik, mit tegyenek). A Tanács támogatja az összes ír művészeti munkát, kivéve az amatőröket. Mivel az általuk megítélt támogatás nagyon alacsony és kevés szervezetet érint, így nagy a verseny a támogatásokért, ez a gazdasági válság óta pedig csak még jobban megerősödött.

Az 1980-as években a művészeti finanszírozás teljesen rendezetlen volt. Ez sokszor abból ált, hogy egy éhező színész bekopogott egy tehetős emberhez, elmondott egy szomorú történetet, az ember pedig jobb esetben elővett egy kis pénzt a fiókjából. Az 1990-es neoliberális intézkedések kissé változtattak a helyzeten főleg azok után, hogy Írország a legszegényebb országból az egyik leggazdagabbá vált, viszonylag jól iskolázott lakossággal, kapcsolatokkal. Ekkor el kezdtek kidolgozni egy támogatási rendszert, megvolt a térkép a színházakkal stb., de az csődöt mondott, sosem vezették be.

Később azonban a színházi társulatok valóban elkezdtek támogatásokat kapni, ezeket a támogatásokat 3 évente meg is újították, de sosem volt elég a pénz, főleg az észak-dublini társulatoknak és a támogatások gyakran a személyes kapcsolatokon alapultak.

Nincs világos szempontrendszer

Amikor arról van szó, hogy mi alapján ítélik oda a támogatásokat, nincs semmilyen kapaszkodó szempontrendszer, amely a művészi érték kérdését indokolná. Mivel a kiadott támogatások főleg a kapcsolatokon és ismertségen alapultak, a 90-es években a tanács egy tagja azt is nyilatkozta, hogy nekik jobb is, ha nem derül ki, melyek azok a pontos szempontok.

Az ír színházi rendszer

Mivel a színházi társulatok mind magán/független intézményként működnek, nincsenek állami kézben, csak 4 színháznak van saját épülete és a színészeket egy-egy projektre szerződtetik, nincs a színházaknak állandó társulatuk, bár lehetnek olyan színészek, akikkel szívesebben kötnek szerződést. A színházban azonban csak a művészeti vezető, egy társvállalkozó, illetve egy adminisztrátor az, aki hivatalosan a színházak alkalmazottja.

Ha a szervezet elveszti a támogatást vagy a vezetőjét, akkor az egész szervezet, társulat megszűnik, az áthagyományozás nem megoldott, bár vannak hivatalos vezetői gárdák, de ez főleg a legnagyobb 4-5 színházi társulásra igaz, ezek a kivételek.

A társulatok és a színházi helyszínek elkülönülése

Írországban a helyszínek és a társulatok külön működnek, a helyszínek általában közkézen vannak, gyakran egy város vagy más helyi hatóság üzemelteti őket, gyakran állami támogatással. Ezek a helyszínek általában több technikai dolgozót alkalmaznak, programozókat, szervezőket és legtöbbször nagyon széles műsorkínálattal rendelkeznek, koncerteket, stand-up comedy-ket, népművészeti eseményeket fogadnak be a színházi produkciók mellett, így a leggyakoribb az, hogy a társulatok keresik meg a saját produkcióikhoz a helyet. Vannak azonban olyan társulatok, akik jó kapcsolatot alakítanak ki a helyszínekkel, így attól technikai segítséget kaphatnak, ingyenes próbahelyet, irodai segítséget és pr-támogatást. Mivel a helyszínek egyre hangsúlyosabb szerepet játszanak abban, hogy a színház decentralizálódik, különböző helyszínek és intézmény-hálózatok dolgoznak azon, hogy támogassák a színházat, például az alacsony népességű területeken. Így a befogadó intézmények akkor is támogathatnak bizonyos társulatokat, ha ezt a Művészeti Tanács nem teszi meg.

Az állami támogatás pótlása

Mivel a Tanács támogatása alacsony, új társulások, együttműködések jönnek létre, amelyek a turizmussal, az iskolákkal, nemzetközi partnerekkel, fesztiválokkal köttetnek, amelyek arra hivatottak, hogy a Tanács által hagyott rést valamilyen szinten betöltsék. Manapság már talán könnyebb kilépni a Tanács általi támogatás kényszeréből és remélhetőleg a jövőben ez még könnyebbé válik. „Szociológia értelemben pont az a baj a színházzal, hogy olyan szociális”, hiszen emberek munkáját igényli, akiket meg kell fizetni ezért a munkáért. Így a színháznak nagyon nehéz dolga van abban, hogy csak és kizárólag a tiszta művészetet szolgálja, hiszen szociálisan beágyazott, a politika, a gazdaság és egyéb emberi kapcsolatok által átitatott műfajról beszélünk.

Ha egy társulat nem kap támogatást, sokszor azt a „megoldást” választja, hogy nem fizet a színészeinek, így a társulatok sokszor a megélhetésért harcolnak és alternatív támogatást keresnek a családtól, helyi szervezetektől, amelyek többször sokkal többet segítenek, mint a Tanács. Vannak olyan színészek, akik inkább a munkanélküli segélyt veszik fel, mert az több, mint amit az államtól kapnának. A másik megoldás az, hogy tévés munkákkal és szinkronnal keresik meg a pénzüket, hogy utána azzal foglalkozhassanak, amit igazán szeretnek. Vannak olyan alkotók, akik gyakornokokat alkalmaznak, hogy pénzt kapjanak a befogadásért.

A rendszer rugalmatlan és kapcsolatokra épül. A Tanács a pénzét sokszor arra használja, hogy ezáltal értékítéletet mondjon, ha kevesebbet ad, akkor érezteti, hogy rossz munkát végzett a színház, ha kicsit többet akkor azt, hogy jó irányba halad. Ezek a kis finanszírozásbeli változások azonban a statisztikák alapján nem túl hatékonyak és nincsenek hatással a színházak minőségi munkájára.

Számok

Írországban nincs rendszeres, rendes statisztika a színházi látogatást és működést illetően, de az elmondható, hogy a nézők között több a nő, a jegyárak 10-15 euró között mozognak. Többen könnyebben emészthető témákat szeretnének látni, esetleg népművészetet. 2010-es adatok alapján, amelyek nagyjából most is igazak, 5 államilag finanszírozott színházról beszélhetünk, a „nagy ötről”, közülük egyik a Nemzeti Színház, amely a legnagyobb támogatásban részesül. Ugyanakkor, vannak nagyobb vidéki színházak és 16 független színház Dublinban. A távolság és az elszigeteltség sokszor problémát jelentenek.

A nemzetközileg ismert és elismert jiddis nyelven író 2019-ben van Sólem Aléchem (1859-1916) születésének 160. évfordulója. Ebből az alkalomból az az ITI keretein belül működő Nemzetközi Drámaíró Fórum és az izraeli ITI központ drámaírói pályázatot hirdet, dramaturgok és drámaírók számára Sólem Aléchem novelláinak színpadi adaptációjára.

Szabályok:

-          angol vagy francia valamint az eredeti nyelven kell elküldeni az adaptációt

-          egy szerző csak egy művel pályázhat

-          a darab 20-22 oldalt nem haladhatja meg (maximum 51 000 karakter, szóközökkel)

-          a megadott honlapon találhatók a javasolt novellák listája

-          már publikált vagy játszott műveket nem lehet beküldeni

-          a nyertesek elfogadják, hogy pályaművüket publikálják vagy bemutatják, és a pályadíjon kívül semmilyen más díjazásban nem részesülnek (kivéve a szerzői jogokra vonatkozó díjazást)

A beérkezett pályaműveket egy nemzetközi tagokból álló zsűri bírálja el.

Pályadíjak:

első díj: 2500 euró

második díj: 1750 euró

harmadik díj: 1000 euró

A nyertes darabokat az ITI következő kongresszusán felolvassák.

A beadás határideje: 2020. március 30.

A pályázatot a következő címre kell eljuttatni: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Az e-mail tárgyához a következőt kell beírni: Sholem Aleichem Competition

Sólem Aléchem hivatalos oldalán található források:

http://sholemaleichem.org/

További információ: Selected Sources

Tevye the Dairyman and Motl the Cantor's Son (Penguin Classics) Paperback – January 27, 2009

https://www.amazon.com/Tevye-Dairyman-Cantors-Penguin-Classics/dp/0143105604/ref=sr_1_1?keywords=SHALOM+ALEICHEM&qid=1560606044&s=books&sr=1-1

Favorite Tales of Sholom Aleichem Hardcover – November 18, 1990

https://www.amazon.com/Favorite-Tales-Sholom-Aleichem-Sholem/dp/0517412942/ref=sr_1_2?keywords=SHALOM+ALEICHEM&qid=1560606221&s=books&sr=1-2

Sholem Aleichem: Five Short Stories Paperback – March 20, 2014

https://www.amazon.com/Sholem-Aleichem-Five-Short-Stories/dp/149739662X/ref=sr_1_6?keywords=SHALOM+ALEICHEM&qid=1560606221&s=books&sr=1-6

Jewish Children (Classic Reprint) Paperback – February 10, 2017 by Shalom Aleichem

https://www.amazon.com/Jewish-Children-Classic-Reprint-Aleichem/dp/1334168873/ref=sr_1_7?keywords=SHALOM+ALEICHEM&qid=1560606221&s=books&sr=1-7

Wandering Stars: A Novel Paperback – August 31, 2010 by Sholem Aleichem

https://www.amazon.com/Wandering-Stars-Novel-Sholem-Aleichem/dp/0143117459/ref=sr_1_11?keywords=SHALOM+ALEICHEM&qid=1560606221&s=books&sr=1-11

Tevye's Daughters: Collected Stories of Sholom AleichemPaperback – November 19, 1999

https://www.amazon.com/Tevyes-Daughters-Collected-Stories-Aleichem/dp/1929068034/ref=sr_1_15?keywords=SHALOM+ALEICHEM&qid=1560606221&s=books&sr=1-15

Wish list at the Yiddish book center

http://sholemaleichem.org/recommended-reading/

books

https://www.thriftbooks.com/a/sholem-aleichem/235667/

 

Sholem Aliechem :introduction

http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Sholem_Aleichem

Suggested Reading

al-Makhshoves (I. Elyashiv), “Sholem Aleykhem,” in Geklibene verk, pp. 172–190 (New York, 1953), in English as “Sholem Aleichem [A Typology of His Characters],” Prooftexts 6.1 (1986): 7–15; Max Erik, “Menakhem Mendl: Geshtalt un metod,” Shtern 5–6 (1935): 180–202, 8 (1935): 82–90, English translation in Prooftexts 6.1 (1986): 23–39; Max Erik, “Vegn Sholem Aleykhems ‘Ksovim fun a komivoyazher,’” Visnshaft un revolutsye 3–4 (1935): 161–172; Victor Erlich, “A Note on the Monologue As a Literary Form: Sholem Aleichem’s Monologn; A Test Case,” in For Max Weinreich on His Seventieth Birthday, pp. 44–50 (The Hague, 1964); Ken Frieden, Classic Yiddish Fiction (Albany, N.Y., 1995), pp. 95–224; Jacob Glatstein, “Menakhem Mendl,” in In tokh genumen: Eseyen, 1945–1947, pp. 469–484 (New York, 1947); Janet Hadda, Passionate Women, Passive Men: Suicide in Yiddish Literature (Albany, N.Y., 1988), pp. 101–118; Binyamin Harshav, “Dekonstruktsyah shel dibur: Shalom ‘Alekhem veha-semantikah shel ha-folklor ha-yehudi,” in Tevyeh ha-ḥalban u-monologim, pp. 195–212 (Tel Aviv, 1983); Dan Miron, Masot meshulavot (Ramat Gan, Isr., 1976); Dan Miron, The Image of the Shtetl (Syracuse, N.Y., 2000); Dan Miron, Ha-Tsad ha-afel bi-tseḥoko shel Shalom ‘Alekhem (Tel Aviv, 2004), pp. 19–116; Shmuel Niger, Sholem Aleykhem: Zayne vikhtikste verk, zayn humor un zayn ort in der yidisher literatur (New York, 1928); Avraham Novershtern, “Menakhem Mendl le-Shalom Alekhem: Ben toldot ha-tekst le-mivneh ha-yetsirah,” Tarbits 54.1 (1984): 105–146; Nokhem Oyslender, “Der yunger Sholem Aleykhem un zayn roman Stempenyu,” Shriftn 1 (1928): 1–72; David Roskies, Against the Apocalypse: Responses to Catastrophe in Modern Jewish Culture (Cambridge, Mass., 1984), pp. 163–195; David Roskies, A Bridge of Longing: The Lost Art of Yiddish Storytelling (Cambridge, Mass., 1995), pp. 147–190; Dov Sadan, “Sheloshah yesodot,” in Avne miftan, vol. 1, pp. 45–54 (Tel Aviv, 1961), in English as “Three Foundations,” Prooftexts 6.1 (1986): 55–63; Chone Shmeruk, ‘Ayarot u-kherakhim: Perakim bi-yetsirato shel Shalom-‘Alekhem, ed. Chava Turniansky (Jerusalem, 2000); Eliyohu Spivak, Sholem Aleykhems shprakh un stil (Kiev, 1940); Yeḥi’el Yeshaia Trunk, Sholem-Aleykhem: Zayn vezn un zayne verk (Warsaw, 1937); Yeḥi’el Yeshaia Trunk, Tevye un Menakhem Mendl in yidishn velt-goyrl(New York, 1944); Meir Wiener, Tsu der geshikhte fun der yidisher literatur in 19tn yorhundert, vol. 2 (New York, 1946), pp. 235–378; Ruth R. Wisse, The Schlemiel As Modern Hero (Chicago, 1971); Ruth R. Wisse, Sholem Aleichem and the Art of Communication (Syracuse, N.Y., 1980); Ruth R. Wisse, The Modern Jewish Canon (New York, 2000), pp. 31–64.

THE OFFICIAL SHOLEM ALEICHEM WEBSITE : resources

http://sholemaleichem.org/

A Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja szeretettel meghívja Önt az

ír és észt színházi struktúráról és finanszírozási rendszerről szóló

előadásra, beszélgetésre, vitára.

Meghívott vendégek:

Joshua Edelman színháztörténész és Katre Väli, az Észt Kulturális Minisztérium tanácsadója

 

Időpont: 2019. február 26. (kedd), 15 óra

Helyszín: Mozsár Kávézó (Nagymező utca 21.)

Az előadások és az azt követő beszélgetés angol nyelven zajlanak.

(Szükség esetén konszekutív tolmácsolást biztosítunk.)

 

Moderátor: Szabó Attila, a PIM-OSZMI mb. igazgatója és Lakos Anna, az ITI Magyar Központ elnöke

 

Katre Väli2016-tól az Észt Kulturális Minisztérium tanácsadója. Korábban számos nemzetközi színházi projektet vezetett az Észt Színházi Ügynökség munkatársaként, többek között az észt kortárs drámafesztivál „showcase” menedzsere volt. A Tartui Egyetemen végezte színházi tanulmányait. MA fokozatát a kulturális szemiotika tárgykörében szerezte.

Joshua Edelman jelenlega Manchester Metropolitan University/ Manchester School of Theatre tanáraként kortárs dráma és előadás-elemzés kurzusokat tart.   Kutatási témája a színház és társadalom kapcsolata, elsősorban a politika és a vallás vetületében. Alapító tagja az európai színházi struktúrákat elemző kutatási projektnek (STEP). Tanulmányai többek között a Cultural Trends, a Performance Research, aNordic Theatre Studies illetve azEcumenica folyóiratokban jelentek meg.

A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) magyar Központja 2018. december 11-én tartotta közgyűlését, amelyen a tagszínházak képviseletében megjelentek négy évre megválasztották az új vezetőséget és felügyelőbizottságot.

Elnök: Lakos Anna

Elnökhelyettes: Novák János

A vezetőség tagjai: Csizmadia Tibor, Keszthelyi Kinga, Kozma András, Török Tamara, Vidovszky György

Felügyelőbizottság: Dr. Ács Piroska, Nyúl Krisztina, Szabó József Attila

 

A Svéd ITI Központ információja szerint 2018. október 21-24 között tartják az idei showcase-t, amelynek programja az alábbi honlapon tekinthető meg: www.swedstage.se

 

 

A Nemzetközi Színházi Intézet égisze alatt működő Művészeti Felsőoktatási Bizottság Sanghajban tartja következő összejövetelét 2018 októberében. Mivel nagyon fontosnak tartjuk a művészeti képzést és az elmúlt évtizedekben Huszti Péter tevékenységének köszönhetően Magyarország jelentősen képviseltette magát az oktatási bizottságban, ezért a Magyar Központ kezdeményezésére megalakult a Magyar Művészeti Felsőoktatási Munkacsoport. Tagjai: Magyar Képzőművészeti Egyetem – Látványtervező tanszék (Zeke Edit), Magyar Táncművészeti Egyetem (Bolvári-Takács Gábor), Színház- és Filmművészeti Egyetem (Upor László, Bagossy László), Színházi Intézet – Kaposvári Egyetem (Kéri Kitty). A munkacsoport tevékenységéről rendszeresen beszámolunk.

Sanghajba ketten utaznak (Upor László és Kéri Kitty) és képviselik mind a négy egyetemet, többek között a 2018. október 20-án tartandó „Bemutatkozó szekcióban”. A Magyar Központ megújuló honlapján megjelenteti a művészeti felsőoktatási intézményeket bemutató angol nyelvű, Quart kóddal ellátott bemutatkozó anyagot, ezzel is segítve munkájukat.

 

 

2017 szeptemberében  szervezte a Magyar Központ Frank Hentschkerrel, a New York-i CUNY egyetem színházi tanszékének oktatójával, a Martin E. Segal Theatre Center igazgatójával, egyetemi oktatóval a workshopot, mely az NKA-tól elnyert pályázati támogatásból valósult meg.

A kutató több évig dolgozott Robert Wilson asszisztenseként, de színészként is működött, többek között Hamlet szerepét játszotta Heiner Müller saját Hamletgép-rendezésében. Jelenleg egy a Robert Wilson színházát elemző monográfia megírásán dolgozik. Frank Hentshker a neves Giesseni Egyetemen szerzett tudományos fokozatot, 2009 óta oktatója a CUNY Egyetem PhD képzésének. 2001 óta vezeti a New York-i Martin E. Segal Színházi Központot, mely az amerikai és nemzetközi kortárs színház és színháztörténet páratlan nyilvános fórumává vált. Rendszeresen jelentetnek meg drámaköteteket, szerveznek szakmai beszélgetéseket, tudományos előadásokat, felolvasószínházi előadásokat és nyilvános vetítéseket. A PRELUDE színházi fesztivál alapítója és igazgatója, mely évente húsz New York-i társulatnak ad megmutatkozási lehetőséget. Kezdeményezője volt a PEN World Voices fesztivál drámaíró sorozatának, mely számos külföldi színházi szerző bemutatkozását teszi lehetővé.   

A workshoppal az egyik célunk az volt, hogy segítsük a magyar-amerikai színházi  kapcsolatok kialakítását. A workshopon a következő kérdésekre kerestük a választ:

·         Milyen kortárs darabok születnek New Yorkban és az Egyesült Államokban és ezek hogyan kerülnek színpadra? Van-e igény külföldi kortárs darabokra?

·         Milyen jelentősebb színházi fesztiválok vannak a városban, mi a profiljuk, melyek érdeklődnek külföldi előadások iránt?

·         Mi érdekli a New York-i közönséget az európai színházból? Milyen jellegű előadások és darabok tudják felkelteni a nézők illetve az egyes játszóhelyek figyelemét? Mi jut el New Yorkba Közép-Európából, Kelet-Európából és milyen visszhangja van?

·         Milyen a színházi egyetemi képzés rendszere? Hogyan lehet rövidebb-hosszabb képzésekre, tapasztalatcserére, kutatási lehetőségre jelentkezni? Milyen speciális művészképzési módszerek, kurzusok vannak?

 

 

A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) végrehajtó bizottsága döntése alapján Lengyel Györgynek a Magyar Központ vezetéséért és a központi végrehajtó bizottságban évtizedekig végzett munkájának elismeréseként az ITI tiszteletbeli, örökös tagja diplomát adományozott a 2017-ben megrendezett kongresszusán.