Színházi Világnapi üzenet 2008
Színházi Világnapi üzenet
2008
Sokféle feltevés létezik arról, hogyan jött létre a színház, ezek közül egy mese-változat érintett meg a leginkább: az idők kezdetén egy éjszaka az emberek összegyűltek a kőbarlangban a tűz körül és meséltek egymásnak. Egyszer csak valamelyiküknek az az ötlete támadt, hogy meséjét saját árnyékával illusztrálja. A lángok fényében a természetesnél nagyobb árny alakok jelentek meg a kőbarlang falán. A többiek elbűvölten figyelték, és világosan felismerték, melyik árny az erős és melyik a gyenge, az elnyomó és az elnyomott, az Isten és a halandó.
Napjainkban a reflektorok fénye helyettesíti az örömtüzet, és a színpadi gépezet a kőbarlang falát. És bármennyire is tisztelek néhány puristát, ez a mese engem arra emlékeztet, hogy a technika már a kezdetek kezdetén jelen volt a színházban, és nem szabad fenyegetésként értelmezni, inkább egységteremtő eszközként.
A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt?
Ha a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfedezni az emberit.
Igaz, ha az ember túl sokat játszik a tűzzel, előfordulhat, hogy megégeti magát, de abban a szerencsében is része lehet, hogy elkápráztat és megvilágosít.
Robert Lepage
Québec, 2008. február 17.